Szóval, megint a parton.

   Megmondom őszintén, most nem kerülgetett szombaton az a tipikus "huh, holnap verseny, de izgulok!" érzés. Mert a Tőzegesre lassan már úgy járunk versenyre mintha hazamennénk. :D Vasárnap hajnal 5kor keltünk, beraktam a kocsiba a Nomurát meg a Dajwát (direkt így írtam.), de még előtte való nap tanakodtam, hogy a "kistaknyost" (Tsurinoya 180cm ultralight, NARANCSSÁRGA.) berakjam-e sügerezni. Mivel nem túl gerinces, és inkább  csukák bandáznak a tóban, ezért inkább megkíméltem az életét. Szóval, bedobozoltuk magunkat a kocsiba, és elindultunk a nagy útra. Menet közben persze már gondolkodni kezd az ember lánya, hogy még is, mi a fenével kezdje el csapkodni a vizet. Talán a saját kézzel faragott alkotásaival? De süt a nap... van pár jó kis csillogós wobblere, de áh, még se. Aztán elrévedve eszébe jut az ezüst támolygó, és végül annyiban maradt az elmélkedés, mert megálltunk a hagyomány pékségnél. Utána meg már kiment a fejemből az ezen való gondolkodás.

   06:30kor leparkoltunk a tó kapujánál. Ja, korán értünk oda, pedig nem szoktunk, de nem is volt baj, mert odaajándékoztam felajánlásra a faragott wobblereimet.

(Fadoboz légió.)

Továbbá leszállítottunk kettő darab kosarat ami szintén felajánlás volt. Kellemesen elkezdtünk melegedni a napon, és megvártuk, amíg minden nevező beérkezik, és kényelmesen megreggelizik. Aztán Jani (bácsi) felszólalt, hogy most aztán már sorsolni kéne. De nagyon. :D Úgy hogy, sikeresen belenyúltam a kettes számba. (urstnmegtörtajég!) Nővérem pedig a 27-est húzta. Ha azt vesszük, nem koncentráltam arra, hogy juj mit fogok húzni! Egyszerűen csak megfogtam a labdát. Amúgy is furcsa érzésem volt reggel óta. Mivel hatodiknak húztam, volt időm még matatni a fegyveres dobozokban, így került a faragott egér a Dajwára, Ottó bácsi műve pedig a Nomurára. Jóvanazúgy. Miután mindenki kihúzta a maga szerencséjét, elindított minket Jani, növekvő számok szerint.

Találós kérdés: hová indul a kettes számot húzó Szandi?

Várj várj, segítek... ühüm, Szandi Sarok :D

   Bátyám közölte, nem lesz az jó, én meg de jó lesz az. Úgy hogy, lecuccoltam, kiakasztottam a horgot, és vártam a jelre. Jaj csak dobjunk már! D: Nagyot akarok fogni. De tényleg nagyot! Morogtam a vizet bámulva. Emlékszem, Jani mondta, hogy nagyok vannak benne. (Ugye milyen jól tettem, hogy otthon hagytam a kistaknyost?) Szóval, igen, Ottó bácsi merőkanalával indítottam a jelző hang után. Persze, totálisan sikertelenül. Hát, de ezüst, meg süt a nap! Elhúztam a szám sarkát. Felraktam pár faragott halat, meg úgy a doboz negyedét. Időközben jött a telefon bátyámnak: nővérem fogott egy 70 centis csukát. Ó! Nadehátmivel?

*emlékezés* Reggel a csomagtartónál:

Én: Nézd! Ezt vettem. Kell kölcsön? Szerintem én úgy se fogom dobálni.

Ő: Persze, nekem úgy sincs ilyenem, kipróbálom. :D

Vagy, valami ilyesmi volt... Ó igen, fogtam ám a fejemet!

De sebaj, családon belül marad, és jön a varázs mondat: Legalább ő fogott.

Vettem egy nagy levegőt, aztán valamilyen oknál fogva odébb pöcköltem egy fehér wobblert, és megfogtam az ezüst 3-ast. Szerintem, nem titok, és alap felszereltség mindenkinél a Mepps villantó, nem igaz? Szóval, ha hegy nem megy Mohamedhez... már csak azért is. Gyerekesen is. Dobtam kicsit. Aztán kicsit nagyobbat. Meg kicsit még nagyobbat. Szinte idegesítően lassan, lomhán vontattam be emelt spiccel, amikor is elakadt valamiben a parttól úgy öt méterre. Olyan volt, mintha egy gyökéren átbucskázott volna, de azért bevágtam eléggé hogy is mondjam "ha ez hal, akkor akadjon má' meg" elven, és egy víz alatti tuskó súlyú valamit elkezdtem emelni. A Nomura (ami Soha nem törik el, névvel került le a gyártósorról) karikába hajlott. Először azt hittem, hogy a tó legnagyobb dzsunga kupacát akasztottam meg, olyan lomhán emelkedett fel a tó aljától. Aztán elszabadult a pokol.

Ugyan is felbukkant egy borzasztóan nagy csukafej, és hirtelen elfelejtettem, hogy kell halat fárasztani meglepetésemben. Ha azt mondom nagy, akkor tényleg nagy. A Nevis nagyobb pontyokra való gumírozott merítő fejéből kifordult egy pár perces fárasztásnak tűnő küzdelme után, ugyanis a hal negyede kilógott belőle. Elindult a part mentén, majd pár méter után sikerült visszafordítani, és végre! Végre! Partra került a krokodil.

Igen, jól látod. Kifolyt a sörhasa a mérőszalaggal ellátott haltartóból. Kellemesen jól volt lakva. Fogalmam sincs, hogy miért kellett neki ennyire a 3as villantó. A végeredmény? 89 centi. Vagyis: személyes rekord. Iiiigeeeen! Viszont csórikámnak olyan jól beült a horog, hogy az egyik ága beletört a szájába, amit sikerült kiszedni. Ezen felül, úgy került ki a vízből, hogy kilógott a kopoltyúja a fedő alól. :C

Fogalmam sincs, hogy mikor történhetett vele, de sajnáltam szegényt. :/ Minden esetre, gyors fényképezés, és fű eltávolítás után, még fél percig tartottam kézben a vízben, hogy magához térjen, aztán egy erős csapással eltűnt a tó átláthatatlan vizében. Pár percig még ácsorogtam. Egyszerre "sirattam" a villantót, és örültem a krokinak. De, részemről itt zárhatnám is az egészet. A maradék három órában ugyan is gyűjtögető életmódot éltem, míg nővérem megfogta a MÁSODIK csukáját, ami 52 centi volt, az ezüst Ottó bácsi támolygómmal, amit odaadtam, mert olyan érzésem volt ez után a hal után, hogy ezt már nem eszi meg senki nálam. (Mellettem állt jobbra a sarokban.)

Szóval: először is kiszedtem egy nagy gumihalat a partszélből 1-es ezüsttel. Aztán megkapaszkodott a hármashorog egy zöld 0.30as körüli dalmilban, aminek a másik vége életre kelt. Ponty volt rajta. (A verseny végén vissza kapta a tulaj a szerelékét :D ) Kézzel szedtem ki, miután már nem tudtam hová tekerni a drótelőke miatt a villantót. Másfeles volt, egészséges. A maradék egy órában odébb álltam tesóm másik oldalára. Mit ad isten... megint elakadtam, csak most fonott zsinórban. Nem találod ki, mi volt rajta. Egy 5ös piros Mepps! :D Az utolsó húsz percben pedig az ezüst Ottómnak búcsút mondtam. :C Öröm az ürömben, igaz?

(A harci sérült 3-as. :C )

   Nem mondom, hogy nem morogtam a lefújáskor. Mert akkor hazudok. A zsigereimben éreztem, hogy nem vagyok az első háromban. Egy. Csak egyetlen egy. Hallottam innen onnan, hogy lett két halas, három halas. Miközben összeraktam a cuccomat, és elindultunk kifelé, megnéztem magamnak a beírt halamat. Homlokráncolva bámultam a 99 centire.

Én: Te, szerintem ez nem jó. 89-et mértünk.

Bátty: Ja, ott állt Szilárd is, még mi mondtuk.

Tanakodtunk, aztán jeleztem Janinak, hogy javítani kéne, mert ez nem valós. Megköszönte az észrevételt, amikor leadtuk a kisfogásit, aztán elmentünk lecuccolni a kocsiba. Továbbra is zsörtölődtem. Ha ez nem így, hanem úgy lett volna, meg mit lett volna ha nem veszem meg, vagy veszek még belőle? Mindig csak a HA. Aztán kaja után, nehezen de elengedtem a dolgot. Azt tudtam, hogy a 89 centivel legalább az első 10-ben benne vagyok. De amikor Jani már réges rég túllépett a 10. helyezeten, és az ötödiken is, akkor jött a belső hang: "Már megint a Klakláék."

A harmadik helyezet gazdája nővérem, a negyedik helyezet, és a Legnagyobb Hal gazdája pedig én lettem.

1.helyezett: Szatmári-Szarvas Judit -Budapest

2.helyezett: Eszter Gubrán -Szücsi

3.helyezett: Klakla Mária - Erdőkertes

Legnagyobb hal: Alexandra Klakla 89cm csuka.

  Szóval igen. Tavalyiért visszavágtam, mert akkor nulláztam. Bár, kicsit fáj, hogy nem sikerült saját csalival semmit sem akasztani, de mindig lesz legközelebb. ÉS csajok! Használjátok egészséggel a faragott halakat, legalább ti fogjatok vele valamit. :)

 A tombola se szeretett ma. Nem sikerült nyerni Nem ehető csokit, ami amúgy csoki, de nem lehet megenni, mert Daiwa. Se Milkát pezsgővel, pedig egy pohár pezsgőt simán bírok fejre állás nélkül. :D Se papagájt. Jó, az nem volt most. :D

Egy szó mint száz, ismét remek verseny, remek emberekkel, a legjobb szervezővel, és a legtutibb támogatókkal!

Jövőre ugyan itt csajok! :D